2018 nyarán, 38 évesen várandós lettem. A kisfiunk a napokban lesz egy éves. Nem, ez nem elírás, nem is valamiféle időutazós film kezdő sora, hanem életünk egyik csodája…
Házasságunk második évében derült ki, hogy nagy valószínűséggel nem születhet vér szerinti gyermekünk. Mellbevágó hír volt, hiszen a férjemmel mindketten alig vártuk, hogy szülők legyünk, ráadásul nagycsaládra vágytunk. A fennálló okok miatt kezdettől fogva minden orvos a lombikprogram felé igyekezett terelni minket, de mi semmiképpen nem szerettünk volna erre az útra lépni. Próbálkoztunk a NaPro technológiával, a meddőségkezelés keresztények számára is elfogadható módjával, de ez esetünkben nem vezetett eredményre.
Pontosabban mi magunk határoztunk úgy, hogy felhagyunk vele, mert éreztük, hogy egyre nagyobb nyomásként nehezedik mindez a házasságunkra. Férjemmel nagy szomorúságunk ellenére egyetértettünk abban, hogy a házasságnak nem szabad, hogy a gyermek legyen a célja. Mindketten úgy gondoljuk, hogy a házasságnak célja a férj és feleség szeretet-kapcsolatának kiteljesedése, a gyermek pedig ajándék. Időt és teret adtunk magunknak és egymásnak, hogy új utat találjunk a gyermekvállaláshoz, ha úgy alakul. Így jutottunk el az örökbefogadás gondolatához, majd a folyamat elindításához. A gondolat nem egyszerre érlelődött meg bennünk, de ki tudtuk várni a közös IGEN-t.
Itt kapcsolódik a dolog történetünk első mondatához: 5 évvel ezelőtt kaptuk meg az örökbefogadási alkalmassági határozatunkat, mint egyfajta pozitív terhességi tesztet. Tudtuk, hogy ez a várakozás több lesz, mint 9 hónap (végül közel 50 lett) és tele lesz hullámvölgyekkel. A várakozás sok mindenre megtanított minket, igyekeztem elraktározni mindent, amit megéltünk ezekben az években: hiányt, gyászt, irigykedést, hálát, békét, ölelést, szerelmet, ígéretet. Hittem és hiszem ma is, hogy jó dolog várakozni, mert benne van a beteljesülés bizonyossága. Ugyanakkor nagyon nehéz út is egyben. Egyre több baba született körülöttünk, jöttek a tapintatlan kérdések, megjegyzések, sokszor egy helyben járt az idő. Ezeken felül kellett emelkednünk. Ebben az Istenbe vetett hitünk segített és a barátaink, családunk támogató szeretete.
Aztán - a tavalyi év elején titkos örökbefogadással megérkezett az életünkbe újszülött Kisfiunk. Sokszor elképzeltük, hogy vajon milyen lesz, amikor megcsörren a telefon azzal a bizonyos örömhírrel. De erre nem lehet felkészülni. Pláne, hogy a várakozás során végig 2 éves kisgyerekre számítottunk, mert az állami rendszerben kevés az újszülött baba. Innen felgyorsultak a dolgok: látogatások és ismerkedés a kórházban, az összes babaholmi beszerzése 5 nap alatt, a hír bejelentése a munkahelyen és mindeközben lelkileg összeszedni magunkat az előttünk álló nagy változásra. Hiába vártunk 4 évig a gyermekáldásra, mégiscsak pár nap alatt kellett felkészülni mindenre. Ami természetesen lehetetlen volt. Hihetetlen érzés volt megtapasztalni azt a szeretetet és segítőkészséget, amit a családunktól és a barátainktól kaptunk ezekben a napokban. Sohasem fogjuk elfelejteni. Míg mások 9 hónapon át készülnek az anyaságra szimbiózisban a kisbabával, addig nekem egyik napról a másikra kellett barátkoznom a gondolattal, hogy én bizony most anya leszek. Fiunknak születésétől kezdve meséljük, hogy Ő egy másik néni pocakjából, de a mi szívünkben született. Az anyaságot még ma is tanulom, szerintem egész életemen át fogom. Ez nem megy csettintésre egy bizonyos időponttól. Ebben ugyanolyan vagyok én is, mint bármelyik vér szerinti anya. Nincs különbség a szeretet mértékében sem, ahogyan szeretem a gyermekemet. Ő a mi Kisfiunk, akivel kiteljesedett az életünk.
Csodálatos dolog megélni – nem megfeledkezve a történet szereplőinek helyzetét kísérő fájdalomról sem -, hogy a Jóisten életre hív egy gyermeket, nekünk megengedi, hogy a szülei legyünk, az életadó anyát segíti, hogy felelős döntést tudjon hozni – és aztán összeköti ezt a sok szálat, az útjainkat.
Mi ez, ha nem kegyelem, áldás?
